Ambrosía Chocolate

Sokszor eszembe jut az, hogy hogyan is keveredtem én a csokik világába.

Valahogy minden út ide vezetett – szoktam gondolni -, de ez igaz lényegében mindenre, amivel valaha foglalkoztam eddigi életem során, meg arra is, amivel majd ezek után fogok foglakozni. De más tevékenységeimről azt azért nem lehet elmondani, hogy már gyerekkoromban is az érdekelt. Viszont a csokival így van: már gyerekkoromban a csoki és a csokis ízek körül zizegtem.

10-11 éves lehettem, amikor az akkor már nyugdíjas, de egyébként aktív korában óvodák és iskolák konyháján szakácsnő nagymamámat rendszeresen az idegroham határáig kergettem a következő kismonológommal:

- Mama, emlékszel, az oviban mindig volt az a finom csokikrém. Tudod, amit uzsonnára adtak. Meleg volt, kicsit folyós, és kiflit mártogattunk bele, vagy néha háztartási kekszet kaptunk a kifli helyett. Tudod annak a receptjét?

Nos, nagyanyám, aki egész életében a közétkeztetésben dolgozott, sosem hallott erről a csokikrémről, akárhányszor is szegeztem neki a kérdést. Elképzelése sem volt, hogy miről beszélek. Rájöttem, hogy lehet, hogy az ő idejében még nem volt ilyen finomság uzsonnára az ovisoknak, tehát valami újabb keletű lehet a recept, más forrás után kell néznem.

Félretettem egy kis időre az indiánkönyveket, és minden receptkönyv édességekről szóló részét átböngésztem, amit a családban és a könyvtárban találtam, hátha valamelyikben előbukkan valami, ami legalább csak hasonlít rá. De nem jártam sikerrel. Körülbelül másfél évig csak álom maradt a régi, nosztalgikus csokikrém.

Aztán mit ad Isten? Anyám szakácskönyvet nyert tombolán, pedig ő aztán csak egy féle ételt volt hajlandó elkészíteni, a csülköt pékné módra. Egy F. Nagy Angéla szakácskönyv volt az új példány, amit persze rögtön elmarkoltam, és amikor a csokis finomságokat böngésztem, hirtelen megláttam: Olcsó csokikrém. EZ AZ!

Azt tudni kell, hogy akkor soha életemben nem főztem még. Azt gondolhatnánk, hogy ha valaki recepteket böngész, akkor azokat csak akkor tudja értelmezni, ha ért is a főzéshez. De nekem valahogy ment az, hogy ránézve a receptre szinte láttam magam előtt a végeredményt, főleg, ha csokis finomságról volt szó. De nemcsak, hogy nem főztem még, gyufát sem gyújtottam még soha, tehát kijelenthetem azt, hogy a gasztronómiai szüzességemet az Olcsó csokikrémmel veszítettem el. ;)

A recept nem pont így nézett ki, de mai napig ezt használom, tökéletesen ugyanaz az eredmény minden esetben.

Olcsó csokikrém

Hozzávalók 4 csokiimádó személyre:

2 egész tojás

1 liter tej

2 púpozott evőkanál finomliszt

4-5 púpozott evőkanál kristálycukor

1 púpozott evőkanál kakaópor (nem instant!)

Tálaláshoz: negyed kiló háztartási keksz (de lehet több is, ízlés szerint)

Technológiai utasítás:

A tojásokat összekeverjük a liszttel, cukorral, kakaóporral, és apránként adagolva, először szinte pár cseppenként öntve, folyamatos keverés mellett hozzákeverjük az 1 liter tejet. Ezt ugyebár azért így, hogy ne legyen csomós.

Ez után odatesszük a tűzre, és folyamatos keverés mellett felforraljuk. 1-2 percig főzzük, nagyon lassú tűzön, majd levesszük a tűzről, és néhány percenként megkeverjük, hogy ne bőrösödjön be a teteje.

Közben elővesszük a háztartási kekszet, meg egy nagy mély tálat – én üvegtálat szoktam -, és a kekszből 5-6 darabot a tál aljára teszünk, első rétegként. Ezt a réteget meglocsoljuk a még forró csokikrémmel, nem kell vele spórolni (kb. 2 centi „vastag” lehet a csokikrém réteg) . Aztán jön egy újabb réteg keksz, szépen elhelyezgetve – ebből a végén egyébként semmi nem látszik majd ;) – majd újabb csokikrém locsolás.

Ezt addig folytatjuk, míg van alapanyagunk, vagyis krémünk és kekszünk. A tetején krém legyen!

Kb. háromnegyed órára félretesszük, hogy egyrészt ehető hőmérsékletűvé hűljön, másrészt megpuhuljon benne a keksz.

Még melegen egyszerűen kistányérra – vagy mély kistányérba – szedve tálaljuk. Természetesen kihűlve is isteni!

TIPP: A kekszes-réteges megoldás helyett lehet kiflit mártogatni bele, ahogy régen az oviban ;)

Jó étvágyat!

Ui.: Ismerős valakinek ez a recept? (Soha, egyetlen ismerősöm sem hallott még róla, és arra sem emlékszik senki, hogy ilyet az oviban adtak volna... Néha arra gondolok, hogy akkor biztos csak álmodtam az egészet. Akkor viszont ez pont a megvalósult álom kategóriába tartozik ;).)